Szeress örökké

-A helyedben én nem próbálkoznék ilyesmivel, kuzin. A tűz biztosan felhívná ránk az angolok figyelmét…
-Igaz, és nem is vóna rá szükség, ha az urunk kibírta vóna hazáig az átkozott lova hátán, és csak ott potyogott vóna le róla. De mivel nem bírta tovább, és most itt fekszik, van tán valami hasznavehető ötleted?
-Van biz a –szólalt meg váratlanul a földön fekvő Lachlan- Kitekerem mindkettőtök nyakát, oszt akkor mán hárman rohadhatunk itt... ”

3.„Már maga az idevezető út is kellemetlenségekkel volt terhes…az egyik fogadóban, ahol  éjszakára megszállt egy csomó lármás skóttól fél éjszaka nem tudott aludni. Egyébként semmi kifogása ne volt a skótok ellen. Az apja gyűlölte a skótokat, mert úgy vélte egykori szerelme halálárért ők a felelősek.(…)Bár Kimberly e gyűlölet szellemében nevelkedett , édesapja előítélete nem hatott rá. Néha úgy érezte a másik asszony talán még szerencsés is volt, hogy akár a halála árán is, de megszabadult tőle. De ez meglehetősen ritkán fordult meg a fejében, és általában csak akkor, ha apja valami olyasmit tett, ami utálatot ébresztett benne.
Hanem a skótok közönséges csendháborítása ellen igenis volt kifogás! Háromszor is bepanaszolta őket a fogadósnál, de csak nem hallgattak el Milyen szerencse, hogy az apja nem volt ott, és nem rendezett jelenetet, amennyire utálja a skótokat, a bosszantó incidens bizonyosan még jobban elmérgesítette volna. Már az is elég kellemetlen volt, hogy másnap reggel, amikor összefutottak az előcsarnokban, Kimberly ráförmedt az egyikükre. Szegény fickó még csak alig ébredt fel, de mire Kimberly kitöltötte rajta a mérgét és kipenderült a helyiségből, a skót szeme már felpattant. Elhamarkodott kirohanásáért, csak órákkal később, a hintóban fogta el a bűntudat…”

4.„Az egymásra vetett első pillantásuk mindkettőjüket meglepte. Megan St. James szokatlanul eleven szépség volt. Élénk rézvörös haja cseppet sem volt divatos, mégis tökéletesen állt neki. Éjkék szeme meleg, barátságos pillantással szegeződött Kimberlyre.
Kimberly slampos égimeszelőnek érezte magát mellette. Soványságára mindaddig nem derült fény, amíg az utazáshoz viselt vastag téli gyapjú kabátjában állt, de egy lakáj máris ott termett, és elkérte tőle.
Megan eközben arra gondolt, hogy egy derékban kellően beszűkített új ruha, egy kissé rafináltabb frizura és egy kevésbé piros orr csodákat tehetne Lady Kimberlyvel. Nem ő lesz a báliszezon körülrajongott szépsége –ami ugyan elég baj- de ezen úgysem lehet segíteni.
Sokkal rosszabbul is állhatna a dolog, gondolta Megan. A lady legalább nem visszataszító. Kimberly Richards egyszerűen csak…hogy is mondja…átlagos külsejű. Tiszta sötétzöld szeme még szépnek is, sőt ha igazán megnézi kifejezetten szépnek mondható. Lehet, hogy egy kicsit tovább fog tartani, amíg férjet találnak neki.
Az első benyomást Kimberly azzal tette még emlékezetesebbé, hogy hangosan prüszkölt. S, hogy még kínosabb legyen, rájött csipke zsebkendőjét a hintóban felejtette. Már éppen úrrá lett rajta a pánik, hiszen érezte, hogy mindjárt elcsöppen az orra, amikor Megan elbűvölően elmosolyodott, és arcán megjelentek bájos gödröcskéi és Kimberly szinte minden bajáról megfeledkezett.
-Megfázott? –kérdezte Megan, s hangja reménykedve csendült- Így már ért…akarom mondani, milyen szörnyű! De nem csoda, ebben az iszonyú időjárásban.
A hallottak elgondolkodtatták Kimberlyt, a mosoly okát, illetve az együtt érző hangsúlyt illetően, mire kissé sértetten húzta ki magát, majd úgy döntött fontolóra veszi a dolgot, még mielőtt bármit is mondana, amit később minden bizonnyal megbánna.”

5.„…-Azonnal jövök kegyelmes asszonyom. Azt hiszem valamit a kocsiban felejtettem.

Minden további magyarázkodás nélkül- s arra nem hagyva időt, hogy a hercegnő feltartóztassa- megfordult, hogy kinyissa a kaput. A  kocsi még bizonyosan kint áll, hiszen Mary a csomagok kirakodására felügyel. Kimberly tehát erre a látványra készült fel, ám valami egészen más fogadta.

Az ajtóban egy hatalmas, öklét kopogtatásra emelő, lenyűgöző külsejű féri állt, aki épen akkor húzta vissza a kezét, amikor Kimberly homloka felbukkant az ajtónyílásban. Az idegen magas volt, sőt rendkívül magas, csaknem kétméteres. De amitől Kimberlynek a földbe gyökerezett a lába, az nem a férfi magassága volt, hanem döbbenetes szépsége. Világoszöld szemében mosoly bujkált, de rögtön el is tűnt, amikor Kimbely csak állt és őt bámulta.

-Ahelyett, hogy a szád tátanád, lyányom, mi lenne, ha félreállnál és beengednél?- kérdezte

Kimberly végtelen zavarában nem szólt, nem mozdult, és amikor felső ajkán megérezte a lecseppenő nedvességet, amely arról árulkodott, hogy orra mégsem várta meg, amíg azt a bizonyos zsebkendőt megtalálja, önkéntelenül is ruhája ujjával törölte meg a kérdéses helyet. Elképzelhetetlen modortalanság volt, olyan hiba, amit egy felnőtt nő nem követhet el, legfeljebb egy kisgyerek, és Kimberly rá sem döbbent, hogy mit tett, amíg meg nem hallotta a férfi meglepett horkantását. A hang elviselhetetlenné növelte zavarát. A következő pillanatban a férfi derékon ragadta, és szó szerint elemelte az útjából…”

6.„…az újonnan érkező és a hercegnő megpillantották egymást.

Kimberly azt hitte a férfi a következő percben táncra perdül féktelen jókedvében.

Megan St. James már távolról sem volt ilyen lelkes.

-Szent egek, a skót haramia!- kiáltott mellére szorított kézzel.- Csak nem azért jött, hogy kiraboljon minket?

-Ha megengeded, drágám, hogy ellopjam a szíved, biz azért jöttem- felelte a férfi- Uram, segíts, a legszebb lány Angliában, éppen az én Margaret nénikémmel lakna egy fedél alatt? Nem lehet ilyen kutya szerencsém!

Megan csak a fejét csóválta.

-Hogy éppen maga lenne Margaret unokaöccse? Az lehetetlen! Micsoda balszerencse!

De hiszen Margaret volt férjének rokonait MacGregornak, s nem…-erősen törte a fejét, hogy a réges-rég hallott név eszébe jusson- MacDuellnek hívták. Igen azt hiszem ezt a nevet mondta: Lachlan MacDuell.

-Ugyan már, csak nem gondolod, hogy egy útonálló majd bevallja a rendes nevét? –kérdezte a férfi lankadatlan mosollyal- Nem, én valóban MacGregor vagyok, sőt a MacGregor uraság, a klán jelenlegi feje. A Lachlan egyébként igaz. És örömömre szolgál, hogy így emlékszel rá.

És ezt a vak is láthatta: a férfi képtelen volt a boldog vigyorgást abbahagyni. De e váratlan fordulat következtében éppily szembetűnő volt Megan bosszúsága is.

-Ki van zárva MacGregor- intette a férfit- Devlin sosem engedi, hogy az otthonában tartózkodjék. Ha nem felejtette el, egy cseppet sem kedvelte magát.

-Devlin Jeffers? Mi köze neki Sherring Crosshoz?

-Csupán csak annyi, hogy az övé –vágott vissza Megan szárazon, majd magyarázólag hozzáfűzte- És Devlin nem Jeffers. Akkoriban magához hasonlóan ő is szeretett idegen tollakkal ékeskedni.

-Csak nem azt akarod mondani, hogy az a te átkozott angolod a néném unokaöccse, Ambrose St. James?

-Pszt, ezt a keresztnevét felettébb utálja, de igen róla van szó.

-Jaj, drágám mondd gyorsan, hogy nem mentél hozzá!

-De bizony hozzámentem!

-Akkor itt maradok, akár a közelben, a szívem parancsoló vágyának engedelmeskedem! Bolond is lennék, ha nem így cselekednék!- válaszolta a férfi.

-Akkor lenne a bolond, ha így tenne. Maga szörnyen ostoba, csak ennyit mondhatok. A felfogás éppoly nehéz, mint egy éve volt, amikor biztosítottam a felől, hogy másé a szívem, mégsem hallgatott rám.

-Eltökélt.- helyesbített a férfi, s újból elvigyorodott- Mert mit tesz egy semmi kis férj, ha két szerető szívet egymásnak teremtett az Úr?                             

Megan erre csak forgatta szemét. A percről percre ingerültebb Kimberly ismét megköszörülte a torkát, ezúttal hangosabban. Megan végre felfigyelt rá.

-Ó, Lady Kimberly! Kérem, bocsásson meg, amiért eddig megfeledkeztem magáról! Bizonyára kimerítette az utazás, és én pedig itt tartom, mialatt próbálok zöld ágra vergődni ezzel a javíthatatlan skóttal.. Nagyon sajnálom, kérem kövessen a szobájába.      

Lachlan félbeszakította:

-Ó, drágám ne hagyj még itt! Régen nem sütkérezhettem csodálatos lényed fényében!

Megan halkan felmordult. Megpördült, és szigorú szemöldökráncolással, összeszorított foggal sziszegte:

-A vendégemmel kell foglalkoznom, akit szívesen látunk ebben a házban, önt viszont nem! Ragaszkodom hozzá, hogy mindent mondjon el Margaretnek, és majd ő maga közli önnel, hogy tervein változtatnia kell, mivel a drága hölgy nem volt tudatában, az ön alávaló tevékenységének. Szántszándékkal sosem hívott volna meg egy tolvajt az otthonunkba.

-Egy útonállót, drágám- javította ki Lachlan sértődött arckifejezéssel.- Ügyelj kérlek a különbségre…”                                                       

7.„…Bárcsak mélyebb alvó lenne, mert akkor a szomszédban folyó zsivajban is édesen tudna aludni. Mivel Kimberly nem akart csendben szenvedni, így aztán tizenöt perccel később, amikor a zaj csak nem akart csitulni, megverte az ágya fölött a falat.
Azonnal csend támadt. Úgy látszik, felfogták, mit akar, gondolta. Felsóhajtott, felverte a párnáját, s éppen visszafeküdt, a mikor az övénél hangosabb faldöngetés riasztotta fel.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Most már bizonyos, hogy átköltözik egy üres szárnyba, de előbb megmondja a magáét ezeknek a tapintatlan alakoknak! Ha nem régiben nem került volna hasonló helyzetbe, soha nem fordult volna meg a fejében, hogy személyesen száll szembe velük. Úgy dühbe gurult, hogy egy percig sem gondolt arra, hogy milyen a hölgyhöz méltó viselkedés. Magára kanyarította a köntösét, az övét úgy meghúzta, hogy egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, kivágta az ajtót, amely nagyot csattant a falon, majd két másodperc múlva, már a tőle telhető legnagyobb erővel bedöngetett a szomszédba. Az ajtó rögtön kivágódott, és a nyílásban Lachlan MacGregor állt. Kimberlyt meghökkentette, csakhogy ezúttal nem állt el tőle a szava.
-Nincs esze, ember- támadt rá dühös pillantás kíséretében-, hogy felfogja, milyen késő van, és esetleg másokat zavarhat a zaj, amit csap?
A férfi kíváncsian felhúzta a szemöldökét, mielőtt visszakérdezett volna:
-Szóval, a kis ökörszemnek hangja is van?
Kimberly belepirult, hogy korábbi szájtátására emlékeztették, de lángoló haragját, még ez sem tudta lehűteni. Főként, mert ebben a pillanatban egy másik hang hallatán a szoba belsejében egy széken elnyúló férfira esett a tekintete, s felismerte benne azt, akit néhány reggellel ezelőtt lehordott a fogadóban, mert fél éjszaka nem hagyta aludni.
-Nekem mondod?- bólogatott a férfi részegen- Még, hogy hangja? Inkább egy házikísértet rikoltozására emlékeztet. Néhány napja majdnem beszakította a dobhártyám, pedig oka se vót rá.
Lachlan nem vette le tekintetét Kimberlyről, de szavait feltehetően a barátjáéhoz intézte:
-Ajaj, nem lep meg, hogy a szolgák szárnyában helyeztek el. De idővel majd csak hozzászokom. Hanem sajnálom, hogy miattam nem tudsz aludni, bár…- s itt megvonta a vállát- ezért csak a gazdáidat okolhatod, hogy itt adtak nekem szobát.
Bizonyára szolgálónak nézte- gondolta Kimberly- amikor az előcsarnokban felemelte és arrébb tett, de hacsak nincs baj a fülével, hallania kellett, amikor a hercegnő bocsánatkérése közben Lady Kimberlynek szólította. Nyilvánvaló, hogy sértegeti, gondolta a lány.Gyűlöletes ember. A modora durva és bárdolatlan. Kimberly eldöntötte, hogy a férfi undoksága nem ok arra, hogy beadja a derekát.
-Nyilván szokása felfordulást okozni, bármerre járjon is. Ez, csak hogy felfogja, nem a szolgák lakószárnya, MacGregor, mint azt maga is nagyon jól tudja. Én is éppen olyan vendég vagyok, Sherring Crossban, mint maga. Ezen kívül még beteg is vagyok, és kimerült. Égető szükségem van az alvásra, de ez lehetetlen, mert maga mindent elkövet, hogy felverje az egész házat.
-Egy ekkora kastélyban, kislyány? Bár éppenséggel nem lenne kedvem ellen való, amilyen pocsék hangulatban vagyok.
Kimberly erősebben ráncolta a szemöldökét a férfi arcán megjelenő gonosz vigyor láttán.A skót kétségkívül nem hajlandó tapintatosan viselkedni, s ettől még jobban felbőszült.
-Úgy vélem, magának agya sincs, amivel gondolkozzék-vágta oda kurtán- Mondja csak, maguk skótok, tényleg ilyen otrombák? Vagy mérhetetlen önzésében nem törődik azzal, hogy durvaságával kit bosszant fel, vagy kit zavar?
Kimberlynek végre sikerült kihozni a férfit a béketűrésből: a férfi elboruló tekintete nem hagyott efelől kétséget. A skót egy lépést tett Kimberly felé, mire a lány szava elakadt, és ijedten hátralépett.
-Szóval durvának találsz mi?- kérdezte a férfi halk, fenyegető hangon- Te még nem találkoztál durvasággal, kislyány, részemről legalábbis nem, de megkaphatod, ha rögvest nem hagysz fel a locsogással.
Mire az utolsó szót kimondta, sikerült Kimberlyt visszaszorítani a saját szobájába. Ezzel- úgy látszott- meg is elégedett, mert kimért bólintással elköszönt, majd megragadta a kilincset, és hangosan rácsapta Kimberlyre az ajtaját.
A lány tágranyíilt szemmel , reszketve állt. A férfi alaposan megijesztette, mert Kimberly nem sejtete, hogy a férfi mire ragadtatja magát mérgében. Milyen önelégült lehet most!
A szomszédból nevetés szűrődött át. Kimberly elvörösödött, mert biztos volt abban, hogy az ő kárára multanak. Az ökörszemet visszariogatták a fészkére. Legszívesebben rögötn átmasírozott volna, hogy kiöntse, ami a szívét nyomja, de az említett szív, még mindig hevesen dobogott. És abban sem lehet biztos, hogy a rossz modrú felföldi nem ijeszti-e meg ismét. Kimberlyt teljesen kihozta a sodrából, hogy nem volt ura a helyzetnek. Egy halk nyögéssel adott hangot a kudarc miatti mérgének.  Visszamászott az ágyba, milyen kényelmes, gondolta, de lemondott róla, hogy valaha békésen szunnyad majd benne, mert
a hangos duhajkodás, és saját haragja nem hagyta nyugodni.
Mégis úgy döntött nem keres másik lakosztályt a kastély más részében. Vár, amíg odaát csend lesz, és akkor majd ő csap zajt. Ha nem kap illendő elégtételt, a saját fegyverét fordítja a cudar skót ellen. És hála az égnek, holnap már úgyis elmegy. Hallotta, amikor Ambrose St. James kijelentett: a skót nem maradhat.”

8.„Lachlan észre is vette, s nem értette félre Devlin hideg pillantását, ahogy az ebédlőbe bevonult. Bizonyára Margaret nénje beszélte rá St. Jamest, hogy gondolja meg magát. Soha nem is sejtette volna, hogy erre csak Megan volt képes, és nagy lett volna a megdöbbenése, ha tudja, Megan miért tartja kívánatosnak a jelenlétét. Az ok, pedig ugyanaz volt, amiért Megan eltávolítatta a székek jó részét, a hosszú ebédlőasztal mellől, hogy amikor Lachlan odalép, az egyetlen üres szék Lady Kimberly mellett legyen.
Kimberly és Lachlan szinte ugyanabban a pillanatban eszméltek rá a székek hiányára. Az átkozott balszerencse- ,mert Kimberly ennek tartotta- erős pírt varázsolt az arcára. Ha ő érkezett volna később, akkor bármily éhes lett volna, kétségtelen előhozakodott volna, valami mondvacsinált ürüggyel, hogy ne kelljen ott maradnia. De e percben udvariatlanság lenne felállni az asztaltól, mert mindenki sejtené, távozása összefügg a skót megjelenésével. A helyzet kényelmetlenségét fokozta, hogy Margaret- aki nem tudta, hogy már ismerik egymást- Lachlant bemutatta Kimberlynek. A lány még ezt is túlélte, és amint az etikett lehetővé tette, szándékosan levegőnek nézte a mellette ülő férfit. Mielőtt a lány bekapcsolódhatott volna, a hercegnő és az előző nap megismert Mr. Wright beszélgetésébe, megérezte, hogy MacGregor odahajol hozzá, s a következő pillanatban meghallotta a suttogását:
-Bocsánattal tartozom, amiért a múlt éjjel megzavartam a nyugalmát.
Kimberly meglepődött méghozzá annyira, hogy rá is pillantott. Ha figyelembe veszi, hogy a férfi megfélemlítéssel kényszeríttette vissza a szobájába, és további durvaságot helyezett kilátásba, a bocsánatkérés váratlan lépésnek tetszett. És szükségtelennek is, ha arra gondol, hogy nem maradt a férfinek adósa, legalábbis reméli, hogy a férfi nem olyan jó alvó, és ő, Kimberly nem hiába maradt fenn fél éjszaka. Tányérjára függesztett tekintettel, csak ennyit mondott:
-Igen, így van.
Rá sem kellett néznie a skótra, hogy tudja, szavai a férfi arcába kergették a vért- akár azért, mert zavarba jött, akár azért, mert dühbe gurult, Kimberly nem tudta az okát, de nem is érdekelte. A tettet követő bocsánatkérés, nem teszi meg nem történtté az álmatlanul végigkínlódott éjszakát. És szívből reméli, hogy a férfi legalább annyira kimerült, mint ő, bár ne igen látszott rajta.
- A rokonaim nyúztak, kislyány- fűzte hozzá a skót magyarázatképpen-, mert nem értettek egyet az elhatározásommal. És önnek mi a mentsége?
Ezúttal megint Kimberlyn volt a sor, hogy elpiruljon. Magától értetődik, hogy arra a zajra céloz, amelyet akkor csapott, amikor a túloldalon végre elült a zsivaj.  Erre pedig nincs mentsége, hiszen leplezetlen bosszúvágy sarkallta. De akkor sem fog elnézést kérni!
-A múlt esti viselkedésére adott magyarázata nem válik becsületére, MacGregor- mondta végül.- Az utóbbi három napban alig aludtam, s ebből kettőért maga a felelős!
-Á, szóval ez lenne az ön mentsége?
-Én ugyan nem kérek magától bocsánatot- sziszegte vissza Kimberly- csak felhívom a figyelmét, hogy a viselkedése annál is megbocsáthatatlanabb, mint azt ön feltételezte.
-Ha szépen megkért volna, drágám, hogy hagyjam békén, megtettem volna, de nem így történt, vagy igen?
Kimberly szólni sem tudott. A saját viselkedéséért van képe, őt hibáztatni! De mit is várjon egy…Kimberly még időben elfojtotta a gondolatot; ráeszmélt, hogy apja előítéletei befolyásoljál. Pedig ő okosabb ennél.  Csakhogy ezt a skótot előítélettől mentesen is tudja utálni, Lachlan ezt magának köszönheti.
-Fel kell-e hívnom a figyelmét arra, hogy ha a múlt éjjel okozott csendháborítás elviselhető lett volna, akkor arra sem lett volna szükség, hogy egyáltalán szót váltsak önnel? Egyébként szólítson csak lady Kimberlynek. Nem vagyok a „drágája”.
-Ennek örülök is.- vágott vissza a férfi.
Kimberly úgy érezte, rögtön felpattan, és pofon üti, de eszébe jutott hol van, és milyen társaságban.
-Ezek szerint egyezik a véleményünk MacGregor.- szűrte a szót fogai közt Kimberly, majd a férfi enyhe dallamos dialektusát utánozva még hozzáfűzte: És örülök, hogy az étkezés végeztével nem kell tovább eltűrnöm a társaságát.
-Á, szóval elutazik Sherring Crossból?
-Nem én, maga.
Lachlan a fejét rázta: Istenemre nem akarom kiábrándítani kislyány, de én biz maradok.
Kimberly a homlokát ráncolta: Hazudik! Tisztán hallottam, amikor Őkegyelmessége…
-Őkegyelmessége meggondolta magát.- szakította félbe a férfi, de most már komor arccal- De mielőtt megsértődnék azon, hogy hazugnak nevezett, elfogadom a bocsánatkérését.
-Ne számítson rá. Meglehet a körülmények felmentik a hazugság vádja alól, de ami a foglalkozását illeti MacGregor, nem  kétlem, hogy a hazudozás ugyanúgy a természetében van, mint a lopás. És, ha már balszerencsémre ön is e ház vendége, igyekszem majd elzárva tartani a holmimat.
Kimberly szándékosan sem sérthette volna meg jobban a férfit, pedig most nem is próbálta, csak a kényszerű beszélgetés úgy felidegesítette és bántotta, hogy bele sem gondolta, mit válaszol.
-Magától kislány, csak azt a gonosz nyelvét lopnám el. És bölcsen teszi, ha elzárva tartja.
-Már az a tény, hogy nőket szokott ijesztgetni, önmagáért beszél. Talán a múlt éjjel sikerült megfélemlítenie, de biztosíthatom, hogy legközelebb már nem megy olyan könnyen. Hadd javasoljam hát, hogy őrizkedjék a velem való beszélgetéstől, és akkor én is megkímélem a gonosz nyelvemtől.
-Ezt kapja az ember, ha egy hárpiától bocsánatot próbál kérni…”

9.„Kimberly persze hallotta, mit mond, mint ahogy a férfinak ez is volt a szándéka. A végre beálló csend - hiszen a férfi megjegyzését nem követte visszavágás- enyhe szégyenérzettel töltötte el Lachlant. Új volt számára, hogy egy hölggyel sértéseket vágjanak egymás fejéhez. Nem mintha bántotta volna, legalábbis ezzel a hölggyel nem, de inkább kedvére volt az incselkedés és az udvarlás, semmint az ellenségeskedés, kiváltképp, hogy értelmetlennek találta. A hölgy ma reggeli sima, csupán a célt szolgáló, barna, bő redőkben leomló délelőtti ruhájában, piros orrát hangsúlyozó egyszerű, előnytelen frizurájával cseppet sem volt szemrevaló, Lachlan mégsem tudta semmibe venni. Lady Kimberly alaposan felborzolta az idegeit. Minden egyes szava olaj volt a tűzre, s arra sarkallta őt, hogy hasonlóképpen vágjon vissza. Kimberlynek éjjel többször is sikerült megzavarnia az álmát. Ma reggel éppoly fáradtan ébredt, mint ahogy éjszaka végre álomba merült. És ez még csak nem is dühítette, inkább mulatatta, hogy egy angol nő, ilyen bosszúszomjas is tud lenni. Úgy érezte, hogy meg is érdemelte, és reménykedve jött le reggelizni, miután egy szolgáló azt a hírt kapta, hogy bizonytalan ideig szívesen látott vendég Sherring Crossban. Csakhogy továbbra is fáradt volt, és szépséges Meganjénak látványa sem tüzelte fel úgy, ahogy illett volna. Hanem az ördög vigye, most teljesen éber lett, miután fullánkos megjegyzéseket vagdostak egymás fejéhez ezzel a harapós hölggyel itt mellette.
Hogy ne is szóljon hozzá? Az ördögöt nem. A MacGregor uraság az életben nem hátrálna meg egy ilyen kihívással szemben. Ezt a menetet azonban mindenképp ő nyerte. Most egy időre tehát felhagy a próbálkozással…”

10. „Kimberly a nap jórészét átaludta. Tekintve, hogy ez volt a Sherring Crossban töltött második napja, a lady részéről nem éppen a társas természet megnyilvánulása volt, de nem volt más választása, és ezt még a hercegné is belátta, amikor Kimberly, nem sokkal azután, hogy Megan fejtegetni kezdte a házasság révbe jutását elősegítő „terveit” , szépen elbóbiskolt. A legnagyobb neveletlenségre vallott a háziasszony jelenlétében elaludni, és Kimberly őszintén restellte is. Ahogy tudta mentegette magát, a meghűlésre és a hosszú utazásra hivatkozott. Nem igazán értette, miért nem hárította át a felelősséget arra, akire kellett volna: a szomszéd szobában lakó vendégre.
Később a hercegné rémes ízű kotyvalékot küldött Maryvel Kimberly meghűlésére, amitől valóban kezdte magát jobban érezni, így egy kis púderrel el is tudta fátyolozni pirosló orrát, és ne prüsszögött minden percben. Ami azt illeti Kimberly elégedett volt megjelenésével.
Amint a vacsora ideje egyre közeledett, s Lachlan még mindig nem jelent meg, Kimberlyben feltámadt a remény, hogy nem kell újra elviselnie a társaságát.
Aztán Lachlan elbűvölő mosollyal belépett a terembe. A férfi észre sem vette, bár ami azt illeti mást sem, mosolya egy hölgynek szólt, akihez azonnal oda is ment.  A hölgy ki más is lehetett volna, mint a hercegnő. Messziről nézve nevetségesnek hatottak, amint Megan a kezét kapkodja Lachlan elől. Azonban a férfi ügyesebbnek bizonyult, s addig vadászott a hercegnő kezére, amíg sikerült elkapnia, s ajkához emelve epekedő csókot lehelnie rá. Az asszony olyan gyorsan visszarántotta azt, mintha leforrázta volna. Minden szem rájuk szegeződött. Lucinda kuncogott, Devlin arca elkomorult, Kimberly a fejét csóválta. A beálló csendet Cinthya hangja törte meg:
-Valóságos óriás nem?”
Első pillantásra Kimberly is így gondolta, de azóta volt alkalma Lachléan mellett állnia. Kimberly válaszát hallva Cinthya úgy tekintett rá, mintha bolondnak nézné. A lány tehát felállt, hogy megmutassa,miért nem tekinit a férfit óriásnak.
-Nos, nem csoda, hogy ez a véleménye. Hiszen maga sem kisebb.
Szegény Lady Cowles, Cinthy édesanyja addigra már céklavörösre pirult szégyenében, de Cinthya megjegyzését, ki tudja miért, de tréfásnak találta, és hangosan elnevette magát. Milyen régen nem nevetett szívből, s milyen különös, ugyanakkor jó érzés volt! De amint
elhalt ajkán a nevetés, és már csak a mosoly játszadozott rajta, véletlen elkapta Lachlan furcsa pillantását.  Szerencsére ebben a pillanatban jelentették, hogy a vacsora tálalva, s a vendégek az ebédlő felé vonultak. Megan ezúttal is kevesebb széket rakatott az asztal köré, de nem szabta meg az ülésrendet, nehogy túl szembetűnő legyen mesterkedése, miáltal az elsőnek helyet foglaló Kimberly és Lahlan nem egymás mellé, hanem az asztal két végére került. Megant ez kissé felbosszantotta, de miután látta Lady Kimberly mosolyát a szalonban, a bosszúság sem ronthatta el az örömét, s végül úgy vélte nem olyan fontos, ki hol ül.
Lady Kimberlyt mintha teljesen kicserélte volna az őszinte nevetés. Megan először meglepődött rajta, aztán elgyönyörködött benne. Hihetetlen, hogy két gödröcske mivé varázsolhatja az arcot, hát még a kedélyállapotot. És bár Kimberlyt a szó klasszikus,szoros értelmében még most sem lehetett szépnek nevezni, a mosolygás ragyogó melegséget, és érzéki vonzerőt kölcsönzött vonásainak, s ezáltal igen bájossá tette. Megan boldogan látta, hogy ezt Lachlan MacGregor is észrevette. Megan igyekezett vacsora közben mulatságosabb történetekkel szórakoztatni a körülötte ülőket, hogy mind nevessenek. Erőfeszítéseit siker koronázta, Kimberly elengedte, s jól érezte magát, ahányszor csak nevetett Lachlan mindig felé fordult.
Ám ma este, ahogy ott ültek az öreg hercegné két oldalán, bámulatosan nem, vettek tudomást egymásról. Talán túlságosan is feltűnően. Bár a társaságukban ülőknek már szemet szúr, mennyire levegőnek nézik egymást…”